fiatal önkéntesként 90-es években    és     manapság                              

Stibinger Ágnes

volt/visszatérő önkéntes munkatárs véleménye

Első körben most csak a számomra legfontosabbaknak küldöm, de gondolom úgyis publikus lesz. Tőlem most leginkább, érzések, gondolatok jönnek, vitaindításra, javaslatokra most nem vállalkoznék.

Lassan egy hete, hogy véget ért a Mediawave, de azt hiszem én még mindig nem tudtam maradéktalanul visszakapcsolódni a hétköznapokba.

A hullámzás még mindig tart, ez már önmagában is sok mindent elmond a fesztiválról. Együttlét volt számomra a nagy közös reggelik, a közös főzések, a táncok, az esküvő, a spontán ölelések, beszélgetések, találkozások, az eddig ismeretlen emberek egymással történő azonnali kapcsolódása, a nevetések, a filmek utáni benyomások megvitatása, a napsütés, a jóga, a nyitottság, mind-mind hozzáadtak egy nagy közös együttléthez.

Rengeteg libabőrös pillanat volt, imádtam a szovjet hippi filmet, a vetítés utáni virágkoszorús, sután beálló férfiakat, az utolsó mohikánokat.

Imádtam, hogy a közös reggeliknél bárhova ültél, azonnal tudott kapcsolódni mindenki mindenkihez.

Imádtam, ahogy az andalúzok megérkeztek, az esküvőt, a lánybúcsút, ahol nem mindenki értette, hogy mi történik körülötte, de aztán valahogy mégis.

Imádtam, hogy a DzsinnKalaDzsi koncerten mindenki egyszerre érzi, ahogy a mongol sztyeppéken lovagol, imádtam a ToSoDa koncert alatti lélekutazást, a faltáncot, Priit touch-screen projektjét, ahol mindenki büntetlenül kiélhette vágyait, Hamid spontán együttzenéléseit az udvaron.

Volt egy sírás közeli pillanat is, tudjátok olyan, amikor már a történés pillanatában érzed, hogy erre örökre emlékezni fogsz, hogy benne lesz életed top 10 élményében. Amikor a Fláre Beás játszott az udvaron és körben állva együtt táncoltunk a Felhőn Járók sérültjeivel, a romákkal, az andalúzokkal, a lengyelekkel, a csángókkal, az észtekkel, és azt hiszem mindenki egyszerre volt boldog. Egy röpke időre olyan idealizált világ jött létre az erőd falain belül, amire mindannyian vágyunk a falakon kívül is. Bárhova mentem, az volt az érzésem, hogy lemaradok valami fantasztikus dologról, de aztán mégis végig fantasztikus dolgok történtek velem.

Én személy szerint hálásan köszönöm ezt nektek, nálam az újjászületés abszolút megtörtént! Azt hiszem, ezzel a haikuval mindent elmondok:

Fodor Ákos: Az utolsó szó

Még.

Ölellek benneteket:

Stibi