www.mediawave.hu | www.romerhaz.eu | www.passportcontrol.eu | www.filmfundgyor.eu

 

 

 

 

 

"RAVAZDI PARASZTSZALON"

2024 TÉLI PROGRAMJAIBÓL

 

 

január 10. (szerda)
"A magyar improvizatív zene elméleti emberei"

sorozat

CSOBOD JUDIT PORTRÉ
*

január 17. (szerda)

"A magyar improvizatív- és népzene egyéniségei"

sorozat

NESZTOR IVÁN MUZSIKUS PORTRÉ

(dob)

*

január 24. (szerda)
"Régiós színész egyéniségek" sorozat

BENDE ILDIKÓ PORTRÉ

*

február 7. (szerda)
"A líra nagy egyéniségei" sorozat

VILLÁNYI LÁSZLÓ PORTRÉ

2. rész

*

február 14. (szerda)
"Akik sokakat befolyásolta" sorozat

IN MEMORIAM RÜTYI

barátai, pályatársai emlékeznek róla
*

február 21. (szerda)
"A magyar blues egyéniségei" sorozat

PRIBOJSZKI MÁTYÁS MUZSIKUS PORTRÉ

(ének - szájharmonika)
*

március 13. (szerda)
"Közösség- és fesztiválszervezők" sorozat

HARTYÁNDI JENŐ PORTRÉ

3. rész: a Mediawave első 10 éve
*

március 20. (szerda)
"Régiós képzőművész család" sorozat

ALKOTÁSZÉK PORTRÉ

Samu Eszter és Sándor József Péter Alkotász

 

*****

 

 

 

 

 

 

 

"RAVAZDI PARASZTSZALON"

2024 TÉLI PROGRAMJAIBÓL

 

 

január 10. (szerda)
"A magyar improvizatív zene elméleti emberei"

sorozat

CSOBOD JUDIT PORTRÉ
*

január 17. (szerda)

"A magyar improvizatív- és népzene egyéniségei"

sorozat

NESZTOR IVÁN MUZSIKUS PORTRÉ

(dob)

*

január 24. (szerda)
"Régiós színész egyéniségek" sorozat

BENDE ILDIKÓ PORTRÉ

*

február 7. (szerda)
"A líra nagy egyéniségei" sorozat

VILLÁNYI LÁSZLÓ PORTRÉ

2. rész

*

február 14. (szerda)
"Akik sokakat befolyásolta" sorozat

IN MEMORIAM RÜTYI

barátai, pályatársai emlékeznek róla
*

február 21. (szerda)
"A magyar blues egyéniségei" sorozat

PRIBOJSZKI MÁTYÁS MUZSIKUS PORTRÉ

(ének - szájharmonika)
*

március 13. (szerda)
"Közösség- és fesztiválszervezők" sorozat

HARTYÁNDI JENŐ PORTRÉ

3. rész: a Mediawave első 10 éve
*

március 20. (szerda)
"Régiós képzőművész család" sorozat

ALKOTÁSZÉK PORTRÉ

Samu Eszter és Sándor József Péter Alkotász

 

*****

 

 

etnik Archív
2024. március PSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzVHKSzCsPSzV Aktuális program:
2024.03.19.
01020304050607080910111213141516171819202122232425262728293031

KÖZVETLEN KÉRDÉS

Név:
E-mail:
Kérdés:

HÍRLEVÉL

Név:
E-mail cím:
Feliratkozom az alábbi hírlevelekre:
MEDIAWAVE
MEDIAWAVE webTV
Passport Control
Adatok módosítása, leiratkozás vagy aktiválás újraküldése:
KÉPAJÁNLÓ

MEDIAWAVE ARCHÍVUM (1991-2019) :: MEDIAWAVE OTTHONKA - Online Különlét 2020 :: DEKAMERON TÖRTÉNETEK A MEDIAWAVE 30 ÉVÉBŐL ÉS JELENÉBŐL :: Silló Sándor (Tel Aviv, Izrael) történetei

 

 

SILLÓ SÁNDOR

színházi és televíziós rendező, Mediawave kurátor

(Tel Aviv, Israel)

történetei

 


 

Két éve dolgozom a Ben Gurion reptéren. Most pezsgő, petárdák és pom-pom görlök nélkül egyszerűen megkoronázták a munkám: jövő héten már nem kell jönni, a vírus miatt. A drasztikusan lecsökkent járatszámot pár kolléga ellátja majd. Pedig akartam írni az évfordulóra újra egy csinos cikket, fotókkal, sztorikkal. Nem tehettem mást: összegereblyéztem a jegyzetkéket a melósgatyám zsebeiből, a telefon memóriájából, meg a sajátomból.

 


Ez nem az én életem volt, tudom az első perctől kezdve. Két éve már csak a szabadnapokra kapom kölcsön a testem, a lelkem, az agyam. Egy-két nap nem is elég, hogy belakjam újra…

 

Hajnal kettőkor valaki kimászik az álmomból, az ágyamból. A ruháim közül kiveszi a cég ruháit, belebújik, és elviszi a testemet a reptérre. Az én képem van a belépőkártyáján, az én ujjlenyomatommal megy át az ellenőrző pontokon. Általában az agyamat is használja, bár ezt nem nagyon értem, miért. Ehhez a munkához nem éppen ideális. Ide traktor kéne! Erős motor ez is, húzza az igát a Maserati a szántásban – ugyanannyi lóerő –, de nem erre lett összerakva. Ha néha kölcsönkapom magamat, figyelek. Fejbefilmezek.

 


Nem nevezném portréknak a most következő képeket, inkább csak hosszú snittek, hulladékok a vágóasztalról, amiket sikerült kimentenem az elbitorolt agy fiókjaiból. Persze sztoriztam már sokat a haveroknak erről a légitársaságról, hiszen ennél tarkább sors-patchworköt nehéz elképzelni, de az a két év, amit itt töltöttem a reptéren, messze nem elég, hogy ez a puzzle összeálljon. Rakosgatom csak a darabjait.

 


Katolikusok Boollywoodból, Ukrajnából


Van egy indiai kollégám, szintén sortier agent (se magyar, se héber szót nem találok rá). Ő az előző életemben is lehetett volna kollégám, Bollywoodban volt rendezőasszisztens. A felesége révén alijázott, de egy jeruzsálemi keresztény gyülekezet tagja. Furcsa humora és furcsa angolja van. Tisztel, mert az indiai kajáit, amit körbe szokott kínálni, csak én tudom megenni másodszor is. Atul a neve, és tényleg olyan, mint egy sovány fekete macska. Katolikus srác volt még egy, egy ukrán. Koszta a neve. Mind a kettőnk angoljának jót tett, hogy folyton teológiai kérdésekről vitáztunk. Mikor elment a cégtől, megölelt, és megígérte, hogy imádkozni fog azért, hogy közelebb kerüljek a céljaimhoz. Valószínű, az ő istenénél is hosszú a várólista, mert két éve semmi nem mozdult…

 

Mielőtt tovább sztoriznék, egy kis gyorstalpaló a csomagszortírozás nehéz és összetett technológiájáról. Hosszú útjuk végén a feladott csomagok leérnek egy hatalmas, zajos hodályba, ahol szétszortíroztatnak. Ahova a számítógépes, vonalkódos rendszer küldte őket, a száz acélcsúszda egyikére ledobja mindet a szalag. Egy emelet magasból bucskáznak le a karmaim közé. A rendszer ritkán hibázik. Mikor a csomag leér, azonnal adminisztrálni kell a küldeményt, mielőtt a konténerekbe kerül. A kis gépeknél nincs konténer, agala van, angolul trolley, magyarul kiskocsi. Azon utaznak a csomagok, a bőröndök a repülőig.

 

A fapados társaságok gépeinél egyszerűen bólintunk a rakodósrácnak, aki kiemeli a csúszda aljából, és a helyére dobja a táskát. A macerásabb járatoknál számolni kell, hány darab ment egy konténerbe. Ilyenkor előkerül a bingó nevű lap. (Tényleg úgy néz ki!) A bőrönd fülére ragasztott papírszalagról letépem a kis ellenőrző matricacsíkot, és a bingó-lapra biggyesztem. A lap együtt telik a konténerrel. A kísérő kartonra ráírom: 41 darab, és a konténer zsebébe dugom. Mehet! A nagy légitársaságoknál ez az adminisztráció csak egy lövés a szkennerrel, és máris látják Torontóban, Friscoban a kollégák, hogy Mr. Kaufman batyuja befészkelte magát a többi priority bag közé, és várja az Atlanti-óceán átrepülését. A gépek feltöltését irányítók megadják, hány konténerben kell elférni az összes motyónak. Ettől a munka olyan, mintha sudokuzni, tetriszezni és legózni kéne egyszerre. Mikor azt hiszed, hogy kész vagy, váratlanul megérkezik a túlméretes küldemények szalagjáról 9 db szörfdeszka, egy gitártok és egy spániel. Néha púposra tömjük a konténert, néha félig rakva lezárjuk, a gép rakodási egyensúlya miatt kevesebb pléhdoboz se lehet, több se, mint az utasítás. Néha telefonon, walkie-talkie-n érkezik egy csomagszám, ezt szeparálva kell küldeni. Ennyi.

 

 

Raktoros, trakodók


A rakodókkal, traktorvezetőkkel izgalmasabb a viszony. Ők egy másik cég alkalmazottjai, de a ránk bízott járatért én felelek. Mondom nekik, hogy melyik csomagot melyik kocsira, konténerbe, melyik szállítmányt hova, hányadik ez, és hány kell még. Kezem alá forgatják a bőrönd fülét, vagy rám se bagóznak. Együttműködnek, vagy ész nélkül hajigálják a holmikat. Két év alatt azért összeszoktunk. A traktorosok messziről integetnek, némelyik kiszáll kezet fogni, vagy, mint a kosarasok, összebokszolni velem, jön a váll-lapogatás. Először szokatlan volt ez a permanens full contact, ami Magyarországon még a családi-baráti körben is ritka, de megszerettem. Mánisma? Kol beszeder! Mizújs? Minden rendben!

 

Minden rakodó álma, hogy egyszer ő is traktoros lesz, esetleg golf-kocsin szaladgáló főellenőr. Ez utóbbihoz évek kellenek, de a vágyott traktoros vizsga akár hónapok alatt összejöhet. A mai sofőröket még rakodó korukban ismertem meg, így kicsit kevesebb ordibálással elviszik nekem a teli kiskocsit, konténert, mint a friss kollégáimnak. Zúg a szalag folyton, de azért tudunk beszélgetni, és a héber tudásom is így acélozódik.

 

 

Nehézatlétika


Az az érzésem, hogy a Szovjetunió utódállamaiból mindenki, aki a küzdősportokból vagy a nehézatlétikából kiöregedett, idejött dolgozni. Van pehelysúlyú ketrecharcos, szuper-nehézsúlyú birkózó, a tajgák tigrise, profi bokszoló, van súlylökő, van kalapácsvető, aki a kedvenc szerszáma után hajította a sarlót is 89-ben, aztán itt kötött ki a haifai hajó-, majd a tel-avivi légi-kikötőben. És pakolja a – ma is sarló-kalapácsos – Aeroflot Moszkvába menő bőröndjeit.

 


Grúzia egykori junior birkózó bajnokával mindig volt közös témánk: a magyar birkózósport nagyjai, olimpiai bajnokok, mint például Csatári József. Neki példakép volt, nekem meg a hentesbácsi, aki a kislánya meggyógyításáért bélszínt hozott a doktor néninek, anyukámnak. Bélszínt, a Kádár-korszak közepén! Ezen jól szórakozott. Aztán ő mesélt arról, hogyan fogott kezet Ceaușescu fiával, Nicuval, aki nagy barátja volt a birkózásnak. Elismeréssel beszélt a budapesti dolláros kuplerájok felhozataláról a nyolcvanas években, amit ő valószínűleg jobban ismert, mint én, aki ott éltem, de forintból. És közben megrakott egy konténert a San Franciscóba menő járat csomagjaival.

 

 

Telefontörténetek


A magánélet persze nem állhat meg. Folyton mindenkinél kézben, fülön a telefon.

 

Na, ki lesz a mai áldozatom? Mizrachi srác, a fiam lehetne, de jobb, hogy nem az. Ezzel az arccal eredményesen pályázhatna a legelvetemültebb gyilkos szerepére valami amcsi világmegmentős filmben. Tudják, amelyikben a brúszviliszek egy egész tárat belelőnek az ilyenbe, az utolsó jelenetben. Ritkán kapom ki rakodónak, de az is sok. Összeszorított fogakkal dobálja a koffereket, ha azt mondom, várj!, megáll. Ennyi a kommunikáció. Többet nem is nagyon merek, mert félek, hogy átugrik a kiskocsin és átharapja a torkom. És most üvölt. Torka szakadtából bele a kihangosított telefonba, amit néha beejt a csomagok közé. Igazi hősbariton hangja van, és pontosan artikulálva ordít: – Nekem időpont kell! És nem augusztusra (december volt)! – Valaki nőnemű személyről beszél, ha ezt a hangerőt még beszédnek lehet nevezni. Gesztusai is, mint az ódivatú színházi hősöké, bár kicsit ront a hatáson, hogy közben telik a keze alatt a kiskocsi az Amszterdamba menő csomagokkal. A női hang a telefonban higgadtan válaszolgat: – Értse meg… – De itt már az én emberem közbevág. Nem értem! És operai gesztusok jönnek, a fül és a váll közé szorított telefonnal. Pokoli orgánummal, repülő kofferekkel. Aztán vége lesz a furcsa duettnek, ha jól hallom, kiegyeztek februárban. – Orvos? – csak ennyit merek kérdezni. Nem ordít, de kicsit ingerültebben válaszol, mint amit szeretek: – Te kihallgattál? – Anyanyelvemen azt válaszoltam volna, hogy a másik terminálban is hallotta mindenki. Így, poén híján csak egy mosolyra futotta, mert nem mertem elröhögni magam. Elég plasztikusra sikerülhetett, mert leesik neki, és ő röhög fel, de aztán mindjárt abba is hagyja: – Anyám nagyon beteg – és átsétál a másik járat csúszdájához. Aznap még egy párszor összeröhögünk. Ezzel, azt hiszem, az éves kötelező mosolyadagját letudta. Az Elvetemült gyilkosok arckifejezésével rakodik tovább. A mama mehet a műtétre.

 

 

Mesélő nagypapa


Persze a telefonhoz ragadó rakodó lehet akár békés nagypapa is, mint az egyik kedvenc etióp kollégám. Tökéletes kis drótnélküli head-setje van, felkészült a szombati műszakra. Elindul a meló, lassan csurdogálnak a csomagok a csúszdán. Ő is mintha lassítva mozogna, és a bőröndök is mintha úsznának a levegőben, mielőtt a kiskocsira zöttyennek. Etióp barátom nincs még hatvan se, kábé mint én. De hogy unokával beszél már egy órája, az biztos. Mesél. Nem tudom, mit, mert amharául mondja, de biztos, hogy mese. Néha a fordulatait is érteni vélem, olyan szépen, plasztikusan adja elő, de a kisunoka biztosan követi őt, mert hallom, ahogy az ellenőrző kérdések után folytatja. Érzem, hogy a hallgató vele van. És közben mosolyog. Nem csak a történetet látja, de a megbabonázott hallgatót is. És mindeközben zúg a szalag, zuhognak a bőröndök, üres agalákkal csörömpöl végig a termen egy traktor. – Nehág! – kiabálok egy traktorosért –, tele az agalánk! A mesének is lassan vége. Azon kapom magam, hogy egy ideje én is a hipnotikus szöveget hallgatom. A traktoros kérdése zökkent ki: – Melyik járat ez? – Bordeaux. Az első agala. Az apró etióp nagypapa meg odagurítja a következő kiskocsit. Közben az unokák is váltottak. Ez egy pajkosabb mese, már az indulásnál kiderül. Hány unokája lehet? Mert kiskocsi csak kettő lesz ma. Gyenge szombati forgalom, félig van a gép.

 

 

Inverz Rómeó


Egyszer, ha újra színészeket tanítok majd, feladom nekik feladatként, hogy játsszanak el úgy egy dialógust kihangosított telefonnal, hogy közben húszkilós tárgyakat rakosgatnak egyik helyről a másikra. De teljes érzelmi hőfokon. Nekem ez itt mindennapos élmény. A csomagok könyörtelenül zuhognak a csúszdán, nincsenek tekintettel rá, hogy szegény srác első randit beszélne meg éppen, vagy pont most teszik lapátra. És a head-set nincs mindig kéznél. Letépem a kis jegyet a fogantyún lógó papírszalagról, és felragasztom a konténer azonosító lapjára. Ennyi ideje van a rakodónak magánélni, és már ott is a következő csomag, pedig a telefonban a lány éppen ott tart, hogy értsd meg, nem akarom folytatni. A máskor folyamatosan egykedvűen dudorászó, nagydarab medve most sír a telefonnak, amit a csúszda szélére rak, a gumiütközőre. Kifordul a csomaggal a konténer felé, bedobja, de már fordul is vissza, ráhajol a telefonra, mintha tényleg a kedves ajkai szólnának a gumitönkről, belesír egy könyörgést, de közben már fogja a következő koffert, a levegőben kapom el a papírcsíkot, mert persze én nem létezek neki, csak a hang a telefonban, és a tárgyak, amelyek közéjük csúsznak három méter magasból. Ennek a tornagyakorlatból és imádkozó hajlongásból szerkesztett jelenetnek az vet véget, hogy egy pici táska kiugrik a csúszdából, és lesöpri a telefont a gumiütközőről. Új jelenet kezdődik, amely a klasszikus burleszk legnagyobbjait idézi. A telefon lepottyan a földre, és becsusszan a konténer alá, éppen középre. De nem hallgat el. A lány csak mondja, mondja. Az én rakodóm pedig zokogva próbálja belefojtani a szót szerelmi vallomásával a lányba, de közben minden irányból megpróbálja elérni a konténer alá esett telefont. Persze szó sincs már lírai suttogásról: be kell ordítania a kerekek között, miközben a kezével reménytelenül kapirgál a többmázsás fémdoboz alatt. A csomagok persze gyűlnek a csúszdán, kigyullad a jelzőfény: eldugultunk. De a rakodómat ez most nem érdekli. Megpróbál bebújni a konténer alá, de csak a feje fér be, így nyomja tovább az inverz erkélyjelenetet. Aztán fény gyúl az agyában is, nekifeszül a bőröndökkel teli konténernek, hogy arrébb tolja a kedves hangját elrekesztő monstrumot. Sikerül neki, de a konténer kicsit elfordul közben… A telefon pont a kerék útjába kerül… Reccsen. És a kedves elhallgat benne. A férfi most megérti: vége, fel kell adja a harcot. Felveszi a földről a halott telefont. Nem siratja. Értelmetlen áldozat volt egy tragédiában. A vesztes elhagyja a színpadot. A függöny legördül. A pekingi gépet a szomszéd járatoktól kölcsönkért srácokkal fejezem be…

 


Általában azért derűs volt itt az élet. Szinte mindenkit hallottam már énekelni, sőt van olyan srác is, aki akkor se hagyja abba, hogyha beszélnek hozzá. Hangos szó csak akkor van, mikor egy brigád munkába áll. Ilyenkor értekezletet, jesivát tartanak, elosztják a járatokat. Ordítva tájékozódnak tőlünk, hogy melyik járaton hány utas várható. – 340 (az nagyon sok!) – mondom egy tohonya iráninak, mert szeretném őt megúszni. Ordítva protezsál maga helyett egy fiatal azeri kölyköt, aki precíz és türelmes. – 180 – súgom a srác fülébe. Elcsitul a vita. A fiatal kolléga hálás a trükkömért. Feszülnek a tetkók a karján, vígan szállnak a kofferok. Hajnalban kezdtem, és mindjárt dél. Ha ez a madár elrepül majd Hong Kong felé, szabad leszek. Aztán fél napig élhetem a saját életemet, ha bírom. Valahogy így telt a két év…

 

Egy szabadnapon a teraszon reggelizve 5-6 járatot tudtunk lecsekkolni. Jön a kolozsvári Wizz Air! Ez meg a pesti, nem késik! Hogyhogy? Aztán lefotóztam a Unitedet, meg néztem a beosztást, hogy ki fogadja: Alex. “Nyeld le a kávét, itt a Newark!” – whatsappoztam neki a fotóval.

 

Most meg ülünk a teraszon, és az ég üres. Jó pihenést, légi társaság!

 

 

 

************

 

 

Mikor a feleségem először tette a lábát Izrael földjére, és a Ben Gurion reptér taxidrosztjáig jutottunk, felsóhajtott:
– Istenem! Itt akarok élni!
Vigyázni kell, hogy mit kíván az ember, mert ha az Örökkévalót jó kedvében találja a kérés, teljesíti.
Két évvel a turistaút után alijáztunk, és most itt élünk…
A reptéren.
Hát ezt kértük.
Megírtam már az új otthonunkat (Csapda vagy fészek?).
Most jöjjenek a képek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

*****************

 

CSAPDA VAGY FÉSZEK?

Silló Sándor -2018-06-01

 

Fotó: Silló Sándor


Segít valakinek, aki most szeret bele ebbe az országba, most éli a mézesheteit, ha elmondom, hol tartok három év után? Vagy annak, aki elégedetlen azzal, ahová az izraeli évei juttatták? Most ők vitáznak bennem, hagyom őket beszélni:

 

3:10 Taxi a ház előtt; erre az sms-re ébredni. Nincs neonfény, ami simogatna ilyenkor, hideg, mint egy jegesmedvenyúzó kés, lerántja rólam az álmot. A máskor csendes falióra most úgy ketyeg, mintha kivégzőosztag lépkedne: indulni! Hideg van az utcán 3:10-kor. A taxit öten telileheljük, mint a jószág az istállót. A reptér sorompójánál járunk, mikor újra levegőt kapok. Letekert ablak: Dolgozni! – feleli a sofőr. Se salom, se mizujs, ilyen korán még ez a hiperkommunikatív nép se viszi túlzásba. Sorompó fel. Elúszik a párás üvegen az etióp őrlányka: 20 év, 20 kiló gépkarabély.

 

Ez a second level. Jutalomjátékokkal átcselezi magát az ember az első szinten, de közli a gép, nincs több bónusz – szintet kell lépni, vége a boldog olé hadas (friss bevándorló) létnek. Persze, hogy kívánok tovább játszani! Azért jöttem! El kell venni a szerelmemet feleségül! Vége a lopott csókoknak, kezdődik a közös jövő. Hogy feloldjam a metaforát: Izraelről beszélek.


Fotó: Silló Sándor


Hajnal. Mindenért kárpótol a látvány, ahogy a reptér feletti vörös felhőkből leszállnak az első reggeli gépek. Frászt! Nem kárpótol semmiért! Álmodni jöttem, és aludni se hagynak! Van munkám, irigylésre méltó, főleg, ha a nyelvtudásom arányában nézzük. Ennyi kcat héberrel lépcsőházat is takaríthatnék. Egyenruhám van, a rakodósrácok előre köszönnek. Ha elkiáltom magam: Nehág!, a kis villanytraktor odagurul. A “nehág” megkérdi, elviheti-e a bőröndökkel megrakott kiskocsit a berlini géphez. Bólintok, viszi. Csapda vagy fészek? Mindenesetre nem mostanában fogok kirepülni. Az új zokni ide-oda csúszkált az acélbetétes bakancsban. Két-három mosás és megszokta magát, már nem gyűrődik a talpam alá rögnek, nem nyomja a lábujjaim. Feloldom a metaforát; a saját proletár-létemről beszélek. Gimis korom nyári melói óta nem volt ilyen tól–ig munkahelyem, de akkor tudtam, a hónap végén visszakapom a saját életemet, a bulikat, csavargásokat, a vastag, egész napos olvasást kívánó könyveket. Most erről szó sincs. Az első héten azt hittem, hogy belepusztulok. A másodikon már biztosan tudtam. Ma a legriasztóbb, hogy kezdem megszokni. Majdnem megszeretnit írtam. Nyugi van, a sültgalambvárós időszak alatt felhalmozódott tartozásokat kis lépésekben lenyomjuk. Evickélünk felfelé a nullára. Befészkelünk ebbe a létbe, nincs más választásunk. Csapda, mert már látom, akármeddig képes leszek csinálni. De nyugdíjig biztos. Ha csak nem vált meg valami váratlanul nyíló lehetőség. Három éve levelezek, találkozok, tárgyalok színházigazgatókkal, producerekkel, építem az utamat vissza a szakmámba. Mind zsákutcába szaladt. Szavlanut, türelem! Nekem van bőven, én már egyszer kiraktam a puzzle-t. Csak az amputált életem fantomfájásai hajtottak. Most ebből is kiszálltam. De csoda még történhet…


Az etióp rakodósrácoktól meg kéne tanulni ezt a maratoni monotonitás-tűrő képességet. Nem kapkodnak, rakodnak. Addig nem nyúlnak a csomaghoz, míg az ellenőrző-taget le nem szedtem róla. Ha nem vagyok a csúszdánál, megvárnak, akkor is, ha égig ér a csomaghegy. Ha éppen nem zuhognak a kofferek a szortírozó tálba, akkor a vicces madárnyelvükön mesélnek az unokáknak a telefonba, vagy hallgatják a semmivel össze nem téveszthető muzsikájukat. Ha pedig rájuk nézek, indulnak. Kortalan, gyerektestű férfiak, dobálják a 20 kilós bőröndöket. És náluk a végén mindig rend van a kiskocsin. Amasegenalo! Hálásak, hogy amharául köszönöm meg a munkájukat. Felelősség van, de hibázni nem lehet. A lebaszás itt ismeretlen fogalom. A főnök (harmincas csaj, a menyem lehetne) csak annyit mond: “Máskor ne így intézd!” Ugyanilyen komoly akkor is, mikor figyelmeztet: este parti van az újak tiszteletére. “Nem hiányozhatsz!” A hangos szó ismeretlen itt. Nem is értik az öregek (57 évesen öcsi vagyok), mikor rákérdezek. “Zúg a szalag, zuhognak a bőröndök, muszáj kiabálni.” “Nem arra gondolok,hanem …” “Mire lenne az jó? Látod, minden megy magától. Ha valami hiba történik, valaki mindig észen van.” Becsúszik egy lutoni csomag a genfiek közé. Kiszúrom a szalagján virító LTN betűket. Bekancsalíthatott a vonalkód-leolvasó és eltévesztette. Átdobom a másik tálba, a lutoniakhoz. Egy héten egyszer csúszik be ilyen, különben a vérunalom, naphosszat. Maraton. Lélegezz egyenletesen! Romlik a részidőd! 10 óra egy munkanap, plusz az utazás, de ennek csak a fele munka, a többiben várod, hogy induljon a géped, amihez be vagy osztva.

Mindenkinek köszönök, akivel rendszeresen találkozom a zegzugos folyosókon, a tágas indulási-érkezési csarnokokban, lépcsőkön, liftekben, a reptér betonján. Élvezem, hogy már a második hónapban mindenki visszaköszön. Több ezren dolgoznak itt, és naponta több ezren átcsörtetnek rajta, indulók, érkezők, mégis olyan, mint az egyvegyesboltos falvak. Az asszony is itt dolgozik: vele lehet veszekedni, ha nem jön meg a csomagod. Őt a hébertudása már feljogosítja erre. Lost & found. Elvesztettünk valamit ott, és itt megtaláltuk: fészek; most már biztos nem halunk éhen. Nem fog a nyomor visszatoloncolni az exhazám arcul köpött exdemokráciájába. Nemrég jártam (nem tudom leírni, hogy otthon, szóval hon nélkül:) ott. Itt az idegeneket érzem közelinek, ott az ismerősöket távolinak. Nem tőlem – az természetes –, egymástól. Szakadékok vannak köztük, de minimum lövészárkok.

 

Ha azt kérdezik az új kollégáim, miért jöttem el onnan, vígan dalolom a refrént: Szeretem Izraelt. Bólogatnak. Jó, de miért jöttél el onnan? Verse. A kcat (pici) antiszemitizmust még értik, a soft diktatúrát már nem. A szovjet utódállamokból jött idősebb kollégáknak (van belőlük bőven) el tudom magyarázni: nem Sztálin, csak Brezsnyev. Nem ölnek, csak… Bólogatnak bölcsen. De a fiatalok, az itt születettek nem értik. Lopnak a politikusok és nem kerülnek börtönbe? Választási csalás? Nincs, aki ellenőrizze? Hogyan tud egy falu polgármestere megzsarolni? Miért kéne lefényképezni a szavazólapot és elküldeni a főnöködnek? De hát hogy vehetné el a munkádat? Mi az, hogy feketelista? Miért jelenteném rólad, miket posztolsz a facebookon? Nem tudom elmagyarázni nekik! De jó nektek, hogy nem értitek! – így sóhajtottam fel végül, de ezt sem értették. Végképp nem. Jobb lenne, ha figyelnétek! Először mi sem vettük észre. Megszűnik a legfelső bíróság, a miniszterelnök korrupciós ügyét a végtelenségig halogatják… Jó lenne, ha nem legyingetnétek. Mi is csak legyingettünk, és most szerteszaladtunk, mert pokol lett maradni.

 

De ritkán politizálunk, barbecue-party a szűk csapatnak viszont kettő is volt. Fészek, szeretnek minket, pedig engem ki is közösíthetnének: alig beszélek héberül. De inkább bevonnak a beszélgetésbe, ha sikerül, ha nem. Kijavítják, ha rosszul ragozok.

 

Másodszor nyomom az ulpán intenzívet. Professzornak éreztem magam az elején, aztán egy hónap múlva úgy száguldott el mellettem a csoport, mintha szembe jönne. Ők az óra után hazamennek tanulni, én meg a bőröndök fülét rángatom éjfélig, és reggel a tanteremben nyitom ki legközelebb a könyvet. Ha eljutok egyáltalán az órára, és nem vagyok hajnalos, mint ma is.

 


Fotó: Silló Sándor


Az utolsó gépem utolsó csomagjait várom. A traktorok úgy ólálkodnak körülöttem, mint a hiénák, vinnék már a kiskocsit a római géphez. Ilyenkor már nagyon vége a napnak, kiszeretek az ötletből, hogy itt, a zúgó szalag mellett akarok megöregedni. Closed the chek-in – jön a megváltó telefon. Haza! Hogy definiáljam; bérlakás Tel-Aviv Békásmegyerében. Otthon már olyan vagyok, mint a csecsemők: csak eszem, alszom. Álmomban a jótündér lebucskázik az alumíniumcsúszdán, kikapom őt a zuhogó 20 kilós kofferek közül. De nincs három kívánság. Csak egy: legalább aludni, ha már álmodni nem. Holnap az Államalapítás napja! Még egy – ezúttal feloldhatatlan – metafora: másoknak ünnep, nekem munkanap másfeles szorzóval.

 

Fotó: Silló Sándor

Ossza meg ismerőseivel:
KERESŐ


      
KIEMELT HÍREK
2024.03.12. 22:12

Megnyílt a jelentkezés a 2024-es somogyfajszi Nyári Berekre!

Megnyílt a jelentkezés a 2024-es somogyfajszi Nyári Berekre!

A korábbi évekhez hasonlóan ismét vizuális, zenei, családi és gasztroműhelyekkel várunk benneteket!

 

Részletek és jelentkezés ITT.

2023.06.25. 015:05

Görög filmműhely-vezetők a somogyfajszi táborban

Két görög filmes műhelyvezető is lesz idén a Passport Controll - Nyári Berek Művészeti Műhelyek és Közösségi Együttléten. Karina Logothetis filmrendező és Vasilis Zlatanos sound designer idén elnyerték a legeredetibb kisjátékfilm díját a 33. alkalommal megrendezett Mediawave Filmszemlén, a Kavics (er. Pebble) című filmmel.

2023.05.12. 017:02

PÜNKÖSDI IMPROVIZÁCIÓK - találkozó Ravazdon

Május végén (május 26-28) jön a következő idei Mediawave fokozat Pünkösdi improvizációk címmel, amely a "klasszikus" Mediawave jazz, színházi, táncos és közösségi vonalát szándékozik feleleveníteni a ravazdi Őrhegy udvarházban. A program ide kattintva érhető el.

 

TAGSÁGOK
FŐ TÁMOGATÓ

A MŰKÖDÉS TÁMOGATÓJA

 

MAGYAR FESZTIVÁL SZÖVETSÉG

A MEDIAWAVE

Kiváló Minősítésű Magyar Fesztivál

 

A MEDIAWAVE Minősített

Európai Fesztivál

PARTNER OLDALAK

 

 

 

 

SZABADOS MUSIC

DIRECTORY

 


Kártyás fizetés szolgáltatója
Elfogadott kártyák