SILLÓ SÁNDOR

színházi és televíziós rendező, Mediawave kurátor

(Tel Aviv, Israel)

történetei

Ásatás. Nem régen kezdtem, de már mélyen járok: 5 éve hagytam el Magyarországot, éppen egy, a fesztivált követő májusi napon. Így akartam. Azóta is a “Mediawave-re menni” jelenti azt, hogy hazamenni. Ennyi maradt nekem a nagy H-val írt szóból. Ez az írás, amely az egyik izraeli magyarnyelvű oldalon jelent meg, az első hazautazásom után, az ölelésről szól, az együttlétről, amit ez a fesztivál ad nekem 30 éve. Ölelek mindenkit!

Tel Avivi retúr a Mediawave-re

szerző: Silló Sándor

Pecsét az útlevélbe, Magyarországon vagyok. Óriás plakát jön szembe: Két férfi összehajol egy árnyas ligetben.”Nem marad köztetek!” – a felirat. A kisbetűs szöveg a megfejtés. Valami ilyesmi: ne kartelezz! Jelentsd fel magad és társaid, akkor megúszod. Egy olyan ország fogad így, amit egy kartel vezet, és kifoszt mindenkit kizárva a versenyből. Welcome to Hungary! Aztán öklüket rázó zöld-fehér mezes férfiak jönnek szembe (egy plakáton): „Együtt mindenkit legyőztünk!” 20 másodperce vagyok itthon!

Irány a Keleti pályaudvar, irány Komárom, irány a Mediawave. A fesztivált ma már Tartóshullám – Együttlétnek nevezik. Negyedszázada dolgozom velük, neki, benne (talán az új nevet is én adtam), mégsem vagy épp ezért nem áll rá a szám, a tollam az új névre.

A Keletiből eltűntek a menetrendek a falakról. Egy pályaudvar az induló vonatok listái nélkül! Az információnál sor áll. A keszonozó emberrel beszélem meg a dolgot:

– Hova lettek? Ott voltak lenn a pénztáraknál.

– Mindet megrongálták azért vettük le, még a migráns-válság alatt!

– A miniszterelnöki vizionálást leszámítva, fél éve nem látott itt senki migráncsot!

– Nem tesszük fel, úgyis csak megrongálnák.

Egy éve nem voltam itthon. Hiányzott már ez az üdítő pragmatizmus. De csak egy icipicit.

A MÁV minden erőfeszítése ellenére ülök a vonaton, utazok Komárom felé.

Nem hívhatsz segítséget: Palack postázni tilos. Az ablakon kiugranod sem szabad! Akkor marad a lakhatatlan sziget.

Velem szemben Magyarország alszik. Személyesen. Csak telefonnal mertem lefotózni, hogy fel ne ébresszem. Aztán a saját telefonja mégis felébresztette: a Székely himnusz, lakodalmas-technóban. De rögtön visszaaludt. Sípolva-horkolva aludt tovább. Mi lesz, ha ez a Magyarország tényleg felébred?

EGYÜTTLÉT: ÖLELÉS PER NÉGYZETKILOMÉTER

Ültünk, beszélgettünk (és persze söröztünk is) a Tartóshullám (lánykori nevén Mediawave) péntek esti forgatagában. Czabán György Kolbásszal, alapító atyával, filmessel, Tilos Rádióssal, a Párhuzamos kultúráért díj idei kitüntetettjével. A filmes a szeme sarkából is figyel és a kézről kézre járó házi pálinkás üveg ellenére is látja a részleteket. Figyeltünk és statisztikát készítettünk: Átlag öt percenként láttunk egy ölelést. Itt, a Monostori Erődben volt a legnagyobb az egy négyzetkilométerre eső ölelések száma Magyarországon. Volt köztük a friss, egynapos ismeretségek suta próbálkozása, és volt a régi barátságok felszabadult rutinjával végrehajtott ölelés. Volt csajos nyakba csimpaszkodás, kamaszos komolytalankodás, a régi emlékek és új remények erotikája full contact-tal, meglett férfiak bordaropogtatása, vállcsapkodás. A karót nyelt kötelező kultúra bástyái helyett, itt a komáromi erőd Dunai bástyájában így talált egymásra az Argentínából érkezett harmadik generációs magyar néptáncos, Tatsuya Nakatani, Assif Tsahar freejazz zenészek az USA-ból, akik először kóstoltak ilyet, és Hamid Drake dobos, világsztár vagy az éppen 60 éves Grencsó István akik sokadszori visszatérő vendégek.

A zenei workshopokban együtt dolgozó zenészek szerdán bemutatkoztak egymásnak: I’m from Poland, I’m from Transylvania, I’m from Andalusia és így tovább, aztán szombaton már együtt muzsikálnak. És a hatalmas ölelésekkel köszönték meg a munkát egymásnak a tapskor. A filmek is ilyenek voltak, ölelés közelbe hoztak furcsa képi világokat, távoli kultúrákat és ismerős élethelyzeteket.

Két filmről mindenképpen szeretnék írni! Az egyik az experimentális filmek kategóriáját nem nyerte meg – láttam a többit is, vitatom a döntést.

Szemző Tibor filmje a Vágy, hogy indiánok lehessünk Franz Kafka utolsó éveinek krónikája. A többi szereplő naplóiból, leveleiből összeállított kollázs. A rendező zeneszerző is (vagy fordítva). Ez nagyon hallatszik a film hanganyagán. Prózák zenei rendben. A zsidó törvények miatt Amerikába kivándorló Klopstock Róbert (Lukáts Andor), valamint Kafka utolsó szerelme, Dora Diamant (Barbara Massey) hangját halljuk, azét a nőét, aki Kafka halála után az író kérésére elégette a ki nem adott írásokat, jegyzeteket. „Újra megtenném!” – mondja a filmben. Ekkora drámák és apró történetek, briliáns módon szerkesztve. A képi világ nem ilyen erős! (Komoly baj, talán ezen úszott el a díj.) Super8-as és normal8-as felvételek a történetek helyszíneiről ha akarom asszociatív, ha akarom össze-vissza. Sem az amatőr felvételek markáns ügyetlensége, sem a professzionális komponáltság, inkább úgy félúton, néha kicsit érdektelenül. De a kísérlet sikerült. A képanyag meditációs hátterévé válik a szövegnek és bár egy kockájára sem emlékszem, a történet bevésődik.

A másik film egy nagyon erős mezőnyben, a dokumentum-filmek kategóriájában nem kapott díjat. A lengyel Krysztof Kopczinski DYBUK című filmje. Aki nem élt Kelet-Európában, ahol évszázadok óta eszkalálódó vallási és etnikai konfliktusokat őriznek az emberek – szinte genetikus mélységben – a szívükben, az nem ért ebből a filmből semmit. (Ilyenkor előny a káeurópaiságom!) Nem szoktam a film helyett, a film sztorijáról írni, de most fontos.

Az ukrán nemzeti felkelés idején, Gonta kozák vezér kiirtott 20000 lengyelt és zsidót. Iskolai tananyag a hősiessége, dalok szólnak róla, éneklik a kisiskolások. És emlékművet akarnak állítani neki. Ez még nem abszurd, ez még csak Kelet-Európa. De az emlékmű Umanban áll majd, ott ahol a breslovi hászidok szent vezetője Rebbe Nachman élt, és ahová minden Rosh Hasana-kor tízezrével jönnek a zsidó zarándokok Amerikából, Izraelből és a világ minden szegletéből. Na ez így már abszurd! A film nem narrál, hanem sok apró történésből rakja össze a képet: Az újévi rituális fürdő helyszínére a hazafiak, illegálisan keresztet állítanak. Az önkormányzat nem meri lebontani, mert fél a pópáktól és az ortodox katolikusoktól. De meghagyni sem meri, mert fél a hászidoktól, akik a városka egyetlen bevételét jelentik… Kutyakomédia az emlékmű megállító táblájával, és a kóser ételeket árusító bódé körül. Önbíráskodások, provokációk, egy szikrányira az agressziótól. Aztán a legemberibb pillanat: Meghal az a keresztény bácsi, aki a zsidó sírkertet gondozza. Görögkeleti temetés, halotti tor, a rabbik mégis felkeresik az özvegyet, hogy megköszönjék neki a férje munkáját…

Nincs tanulság. Kelet-Európa van; világégések, helyi háborúk bölcsője.
Ez a MEDIAWAVE 26. éve, de még soha nem volt ilyen fontos az ölelése.
A kocsonyás közöny, a hideg elutasítás, a minden szikrára robbanó agresszió Magyarországában egy sziget megérinthető kultúrából. Itt a hagyományaink tisztelete egyet jelent a távoli népek kultúrájának elfogadásával. Ölelkezett itt a tradíció és az új utak keresése. Ezen a fesztiválon ez mindig így volt, de az ölelés szomjúsága évről-évre nő. Az egymás tiszteletén alapuló világrend vesztésre áll, de jó látni, hogy egy pici együttlét hajszálerein mégis friss vért kap. Az ölelések impulzusa újraéleszti. A szívünkre szorítható világ lüktetése talán életben tartja a következő együttlétekig.

Ez a fesztivál ezekért a pillanatokért jött létre. Mi, akik fiatalon elkezdtük (én két évvel később csatlakoztam) már bácsik vagyunk. A vetítések, koncertek végén, mikor felgyulladnak a fények jó látni, hogy a teremben fiatalok ültek.

The End

Aztán Pesten a Népligeti buszpályaudvaron búcsúzkodok Pret Tendertől, az észt zsűritagtól. Filmjeit régóta ismerem, szeretem. Őt magát öt napja. Ölelés. Jövőre a fesztiválon. Togetherness! Rigából Tel Avivból, de itt találkozunk!