SZIBÉRIAI NAPLÓ 3. GYŐR – BUDAPEST – MOSZKVA – NOVOSZIBIRSZK  FOTÓGALÉRIA A LAP ALJÁN !
Szeptember 5. (péntek)
Fél 10-re beszéltük meg Ivánnal (Ivan Dirkin) a találkozót a Lenin térre, a Lenin szobor alá. A város egyik fő találkozó helye és főtere ez. Monumentális Lenin szobor uralja a teret, előtte a várost átszelő főút, a Krásznij proszpekt (Vörös sugárút), mögötte hangulatos park, találkozásra, ücsörgésre, beszélgetésre, randira, csókolódzásra alkalmas padokkal. Utána pedig a gigantikus operaház, amely Oroszország második legnagyobb operaháza. Korábban már voltam benne, lenyűgözően monumentális épület, kívül-belül. 2-3 éve teljesen felújították, modernizálták e sztálini időkben épült színházat. Így ma – levetkőzve szocialista hangulatát – tényleg egy hangsúlyos és látogatott intézménye a városnak. Megjegyzendő, hogy még hét színház van a városban e központi építményen kívül.


10 perccel előbb érkeztünk az Ob túlsó oldaláról. Nem akartunk elkésni, ezért eléggé kapkodtunk a késői kelés és még későbbi lefekvés miatt. Valahogy mindig belecsúszunk az éjszakába, talán mégsem volt teljes az átállásunk az öt órás időeltolódás miatt? A rohanás miatt elmaradt reggelit a Lenin szobor tövében pótoltuk. A szokásos orosz kefir, ami nagyon ízlik a társaságnak, meg töltött kenyérféle, amit kezdésnek magunkba gyömöszöltünk eme meghitt helyen. Egyébként ma is komoly Lenin-kultusz van egész Oroszországban. Tavaly film workshopos fiataljaink ugyanitt rövid interjúkkal zaklatták a járókelőket, akik közül egyetlenegy mondott negatív dolgot róla. Máshol is láttam a városban, pl. egy gyár bejáratánál, embermagasságú szobrot róla. Persze it a főtéren lévő egy gigantikus szoborcsoport, ahol Lenin munkások közül kilépve mutatja a helyes irányt. Közben megérkezett Irina (a Lapova) is, hogy ő is eljön velünk Iván lakására, ahol mutat nékünk egy csomó dolgot, fotókat, zenéket és bemutatja édesanyját, aki hosszú ideig cigányokat fotózott. Iván is megérkezett, hogy elvezessen bennünket, állítása szerint közeli lakására. Elindultunk, közben láttunk egy-két érdekes képet Novoszibirszkről. Pl. Iván bevitt bennünket egy ípari gépekkel és szeméttel teli udvarba, mintha egy másik falanszterre érkeztünk volna.


Aztán érdekes hangulatokat láttunk arról, hogyan találkozik egymással Novoszibirszk szicialista képe és mai modernizmusa.


Aztán lassan kiderült, hogy az oroszok távolságfogalma nem egyezik a miénkkel. Kb. egy óra múlva meg is érkeztünk az Ob túlsó oldali árterében lévő dácsájukba. A dácsa kifejezés jelen esetben helytelen, mert nékik ez állandó lakhelyük, de dácsaövezetben van. A dácsa kifejezést inkább a nyaralóra használják.





Voltam már többféle dácsában, most egy újabb fajtával bővült az élménykör. Ez korántsem a korábbi élmények fényűző jellegét idézte meg, hanem sokkal inkább a pusztuló orosz falvak hangulatát. Kívülről minden olyan volt, mintha errefelé évek óta nem járt volna senki. Az ember magasságot meghaladó gaztenger jótékonyan fedte el az udvarban lévő, „ottfelejtett” dolgokat. Egy babakocsit és egy sok éve nem használt Moszkvicsot láttam kikandikálni a levelek közül. Már a telek bejárati fakapuja is izgalmat keltő volt, mert egy hatalmas, fenyőágakból font koszorú vette körbe.

A házba lépve a mama üdvözölt bennünket és megéreztük a készülő étel illatát, amelyről később kiderült, hogy egy nagyon egyszerű népi kaja volt. Főtt, majd serpenyőben megsütött, odapirított krumpli, amelybe a tűzhely serpenyőjén pirított egész paprikával kevert össze. Jól is nézett ki és nagyon finom volt. Utána teát ittunk altáji stílusban, ami tejes teát jelent, finom altáji mézzel.



Közben a mama már szerte elő cigányokról készített képeit, amelyek ottlétünk három órája alatt csak egyre bővültek és bővültek. Sok száz fotót láthattunk a novoszibirszki cigányok, különböző csoportjainak életéből. Iván mamája nem ethnofotográfus, hanem fiatalkorában melléjük költöztek cigányok és felmerült bennük az igény, hogy fotó készüljön a népes családról. Férjével, aki bolgár származású, fiatal értelmiségiként vállalkoztak rá, aztán ebből fizetés kiegészítés, majd szenvedély lett. A cigánycsaládok kézről kézre adták őket. Megrendezték a képeket.


Mondanom sem kell, a többségük bármelyik Kusturica filmben szívesen látott szereplő lehetne. Közben kezdte átlátni a különböző területekről érkező cigányok - egymással sem nagyon érintkező - csoportjainak életét, speciális foglalkozásait (iparosok, árú és kábítószer kereskedők, szegények és gazdagok, hagyományos vándoréletet élők vagy letelepedettek. Képeiről ezek a hangulatok, életmódok sugárzódnak. Sokszor távolabbi területeken is fényképezte őket, akkor náluk lakott, így belülről is megismerhette életüket. Nagyon értékes képanyag mindez. Egyébként magukat magyar cigánynak nevezőket is fotózott. Mint ahogy van Novoszibirszk környékén egy Vengerovo nevű terület is (300 km-re nyugatra, ami valamikori magyar jelenlétet sejtet), ahogy Bulgárka is, ahonnan Iván apja származik. Julia (Kosheva, a fesztivál főmunkatársa), mikor az idén a MEDIAWAVE jött, mindenki azzal viccelődött vele, hogy biztos csak Vengerovoba utazik. Mindenesetre nem ártana mélyebben utánajárni a név eredetének. Eddigi kérdezősködésünket csak vállvonogatás kísérte. Csaba (a Mészáros) egy esetleges magyar többségű hadifogolytábort sejt mögötte…

Közben Iván saját szobában Pusit látta el orosz zenékkel, asszem lesz bőven utánpótlás Dj. Puskin vagy néha Dj Ciriltetű szláv hangulatú bulijaihoz. Aztán elkezdtünk beszélgetni az orosz, természetbe kivonulós hippi mozgalomról. Iván sokat fotózta őket. Nagyon jó képeket készített róluk. Szerinte ezek nem hippik, csak olyan értelmiségiek, akik kis falvakba vonultak vissza. Ezen jól elvitatkoztunk. Az valós, hogy ez egy speciális orosz jelenség, amely azonban filozófiájában és külsőségben nagyon rímel az amerikai és európai hippi mozgalommal, de persze vannak helyi specialitásai is bőven. Én 4-5 éve, első novoszibirszki utam során futottam beléjük, teljesen véletlenül, az Áltáj eldugott végében, a mongol-kínai-kazah négyes határtól 20 kilóméterre. Most nem akarom még egyszer elmesélni az izgalmas történetet. Akit felizgatnak Iván képei, olvassák el a tavalyi SZIBÉRIAI NAPLÓ ide vonatkozó részét!
Ivánnak filmje is van róluk, gyorsan előkapta. Az áltáji hippiknek Valerij, a központi figurájuk, annakidején én is vettem fel róla és környezetéről, muzsikálásáról felvételeket, amiket azóta sem vágtam meg, talán most ismét van aktualitása, előszedem és megvágom.

Iván mutatott pár rajzor egy altáji rajzoló emberről, Nyikolaj Csebakovtól, művésznevén Tárkáj (vándorlót jelent) akinek a mai napig sincs háza, pásztorként kezdte életét, ma egy festőnő fogadta be, ezért van csak fedél a feje felett. Fantasztikus rajzai vannak, amelyek a sziklarajzok és a sámándobok bőrére rajzolt grafikák valamiféle mai reinkarnációi, amelyekben természetesen megjelennek a mai kor tárgyai, élethelyzetei (pl. autók, buszok, lakomák egy csodasszarvas közegbe belérajzolva). Jó lenne őt is elhozni egy kiállításra. Altájban él, holnap megpróbáljuk megtalálni az elérhetőségét.


Nem lehet említés nélkül hagyni a ház belső elrendezését, ahogy az Péter (a Petendi Szabó) elmésen megjegyezte: ”Hundertwasser rengeteget gondolkodhatott, míg hasonlókat alkotott.” Valóban a terepviszonyok a nulla és a fél méter között ingadoztak, de nem lépcsőzetesen, hanem változó meredekségű lankák váltogatták egymást. Ahogy az alap nélküli fa épület az idők viharában különböző mértékben sűlyed, ami izgalmassá tette a lakban való közlekedést. Mindehhez természetszerűleg a plafon is idomult, amely természet adta beszakadási igényét, ötletesen elhelyezett alátámasztó gerendák akadályozták. Hundertwasser tényleg megnyalhatta volna mind a tíz ujját. Egyébiránt a nálunk rég lakhatatlannak minősített dácsa, abszolút komfortok és tiszta volt, nem is beszélve pozitív hangulatáról.


Kettőkor találkoztunk a „Poveda” mozi nemzetközi szervezőjével a mozi épületében. Ez talán a legnagyobb hagyományos mozi Novoszibirszkben, amit még tavaly velünk járt Kisjakab kollégánk nagyapja is épített a családi legendárium részeként. Nyilván nem önszántából. Hogy mégis elmesélhette otthon, abban nagy része volt egy orosz hölgynek, aki sokat tett erejének megőrzéséért. Sajnos a nagypapa már nem érhette meg, hogy az unoka – jószántából – ugyanabba a városba téved és így nem lehetet vele felidéztetni a történet apró részleteit.
A Poveda mozin egyáltalán nem látszik meg a sztálini idők emléke. Pár éve teljesen felújították és egy magyar plázákkal vetélkedő kényelmi és technikai minőségű mozit varázsoltak belőle. Egy nagyterem (300 fő) és három kisterem (160-200 fő között), valamint egy 20 fős VIP terem szolgálja a mozi nézőit. A VIP teremben maximális kényelmet biztosító, elektromosan dönthető székek és asztalok vannak, előtte egy külön bár az ide látogatni szándékozóknak, de a jegy része pezsgő és egyéb szolgáltatások is. A meglehetősen borsos ár (1000 rubel, ami kb. 8000 Ft) ellenére egyre jobban megy ez a szolgáltatás. Oljával, a mozi nemzetközi programjainak szervezőjével, még a pár nappal ezelőtti magyar esten találkoztunk és ismerkedtünk össze. Már ott felmerült egy esetleges magyar filmnapok rendezése a mozijukban. Mára azzal egészítették ki, hogy mi lenne, ha a MEDIAWAVE Fesztivál is bemutatkozna és persze a magyar filmnapok is. Ennek reális megvalósításáról kezdtünk el beszélgetni és majd folytatjuk e-mailben, már otthonról.


Innen átrohantunk a városi könyvtárba, ahol a sibiui (Szeben) ASTRA Antropológiai Filmfesztivál bemutatkozója kezdődött. Velük régóta jó kapcsolatot ápolunk és megörültünk jöttüknek. Kató Csilla, aki Dumitru Budaralával (filmrendező) szervezi a fesztivált járt már nálunk, mi is, most arról kezdtünk el beszélgetni, hogy csináljunk egy bemutatkozás cserét. Ők nemcsak filmeket hoztak magukkal, hanem két – egy moldvai és egy erdélyi - népi zenekart is. Mivel tavaly volt Szeben Európa kulturális fővárosa, ezért erre a bemutatóra nyertek támogatást. A román delegáció ezért nagyon népes, harminc fő feletti volt.


Esti találkozót megbeszélve a workshop feloszlott és mi továbbrohantunk Irina segítségével a nyírfa múzeumba, amelyet én korábbi években láttam, de reméltük, hogy a többiek is megnézhetik a fából készült különböző művészeti termékeket, faragásokat, képeket, fonásokat. Azért tartom fontosnak ezt, mert a sok populáris cucc között szép számmal van olyan minőségű alkotás, amely akármelyik galéria falán megállná a helyét. Sajnos idő hiányában csak shoppingolni tudtunk egy keveset. Pontosabban a többiek. Majd legközelebb. Kijőve az épületből egy olyan nagyságú és ismeretlen formájú kutya feküdt az ajtóhoz közel, hogy ledermedtünk. Pusi nem evilágról valónak nevezte találóan a borjú nagyságot elérő, de nem dog formájú ebet. Annyira lenyügöző volt, hogy fényképezni és videózni sem jutott eszünkbe.
Aztán autóba kellett pattanjuk, hogy elérjük a fesztivál hivatalos nyitóját, amint két szám erejéig fellépett a román delegáció moldvai fúvószenekara, akik közt meglepetésre felfedeztem a MEDIAWAVE-n és a Bakonyalji vigasságokon 7-8 éve nagy közönségsikerrel fellépő Savale Fanfare tagjait. Volt is nagy ölelkezés az ismerősökkel, az egyszerű cigány emberek nem felejtik, ahol jól érezték magukat. Jól emlékezem, először az első Bakonyalji vigasságokon léptek fel, az a koncertsorozat volt magyarországi debütálásuk, de ez is csak pár koncertből állt. A csapat még annyira eredeti volt, hogy Ravazdra késődélután megérkezve, Durst Gyuri pálinkás köszöntőjét meghallgatva és vacsorázva, rögtön muzsikálni kezdtek az udvaron. Nem volt akkor ott még színpad sem. Csak úgy a közönség között. Még annyira autentikusak voltak, hogy azt gondolták valamiféle furcsa lakodalomba keveredtek, ezért rövid szünetekkel reggel ötig nyomták kusturicás balkáni zenéjüket az egyre jobban vigadozó és táncoló közönség és a környék lakóinak nagy örömére. Megpróbálom valahonnan előszedni e felvételt, mert van róla. Még megboldogult Magyar nemzeti Attila kollégánk készített köré hangulatriportokat. Mindez arról is eszembe jutott, hogy már francia menedzserük van, és e személyes találkozás és egymásnakörülés, na és a szebeni közvetítés fontos része lesz annak, hogy kerüljük ki a francia menedzsementet és az európai árakat…


A fesztiválnyitót a szokásos nyitóparti követte, a szokásos tósztokkal. Engem is megszólított Ella (Davteltshina fesztiváligazgató), hogy mondjak valamit. Nem nagyon kedvelem az ilyesmit, de próbáltam kivágni magam. Megemlítettem a két fesztivál közti egyáltalán nem formális viszonyt, valamint megidéztem, hogy amikor őseink úgy 1500 éve elindultak a dél-nyugat szibériai régióból Európába, ott azt mondták a nyugatiak, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Mi most visszajöttünk, reméljük nem fogadnak egyszer csak hasonlókkal bennünket.
Ezután hál’Isten sikerült beindítani a moldva zenekart, aki játszott egy jó félórát, amire beindultat az általunk nem ismert brassói zenekar tagjai, és a magyarokkal egyesülve nyomták szerba táncokat. Olyannyira felforrósodott a hangulat, hogy a román-magyar parti a szálláson is folytatódott. Még népviseletbe is beöltöztek a kedvünkért.


Sikerült kimozdítanunk a brassói fiatalokat bágyatag hangulatukból. Látszott rajtuk, hogy még egyáltalán nem találják fel magukat az itteni közegben. Hajnalban érkeztek, két nap múlva repülnek haza. Próbáltunk segíteni, elmondani, hogy mi itt a helyzet, mert nekik esélyük sem nagyon van, hogy valakivel összeismerkedjenek a helyiek közül és kapjanak nem csak elsőre látszó, felszínes hangulatot, hanem valamiféle, az itteni emberekből áradót, amit mi sikeresen sokszorosan megtapasztaltunk. Mindenesetre a kapcsolatteremtés jól sikerült és megpróbáljuk őket bevonni egy következő évi ethno workshopba. De ez még a jövő zenéje.

NOVOSZIBIRSZK – ÁLTÁJ TURISTABÁZIS
Szeptember 6. (szombat)

Tíz órakor indultunk el Áltájba. Iván is csatlakozott hozzánk. Ebbe a kisbuszba még befért, de altájba érve ez a busz visszafordul és mi egy éjszakát töltünk tavaly megismert vendéglátóinknál. Artem ide jön értünk és kocsijával elvisz a falujába. Csak abba már nem fér bele Iván. De majd valahogy kialakul. Ő sokat jár ide, sok embert ismer.
Útközben megjött az info, hogy hol lehet megtalálni a Tárkáj nevű rajzoló embert. Csak úgy tűnt, hogy odafelé nem lesz rá idő, hogy meglátogassuk, mert a kerülő miatt nem tudnánk emberi időben vendéglátóinkhoz érni, akik már készülnek ránk.
Tavaly ezekben a pioner láger szerű faházakban laktunk. Minden este ide tértünk vissza áltáji kóborlásinkból. Jó benyomást kelthettünk, mert az idén már ingyen fogadnak bennünket a tulaj fia és Pusi létrejött nagy barátsága okán. A papa nagy Áltáj kutató és fotós, de annyíra itt ragadt, hogy ma már egy turistákat fogadó és a hegyek közé vivő irodát üzemeltet. Fia is neki dolgozik, tavaly ő kísérgetett bennünket, együtt fedeztük fel Artemet. Kiderült ők azóta is jó viszonyban vannak.
Én a kb. 600 kilométeres út nagy részét végigaludtam, volt már rendesen hátralékom. Persze azért néha megálltunk és fogyasztottunk, ami errefelé mindig érdekes élmény. Vagy az 5 literes sör miatt, vagy a finom útszéli ételek, mézek, mézborok, sörök okán…


Áltáj határát elérve megálltunk a monumentális jelzés alatt és Csaba vodkával áldozott és szerencsét kívánt magunknak. Ez errefelé szokás.


Este hat fele értünk el a tábort, már mindenki várt bennünket, Artem is. A kezdeti nehézségeket leküzdendő odaadtam neki a szlovák, lengyel turnéjáról készített turnéfilmet és bele is néztünk. Mindenki nagyon örült, de a nagyi, aki a kaját főzte általa szedett gombából, ránkparancsolt, hogy kész az étel és ki fog hűlni. Persze azért inni is kellett az érkezés örömére. Vittünk ugyan magunkkal is vodkát és a helyiek is készültek, de Pusi bizonytalan volt a mennyiség elégséges voltában, ezért további vodkamennyiség vásárlási lehetősége felől kezdett érdeklődni. Mire az egyik ott lévő lány kicipelte egy kocsihoz és csomagtartóból kezébe adott egy nagy csomagot. Visszajöttek közénk és a lány elkezdte kirakni a kartondobozból az üvegeket. Kb. 30 üveg különbféle vodkát és konyakot rakott ki. Kiderült, hogy Barnaulba vodkaforgalmazással foglalkozik. Ekkor Pusi megnyugodott az est további részét illetően.
Ami a finom vacsorát követően azzal folytatódott, hogy Artem elővette hangszerét és elénekelt nekünk néhány már jól ismert és egy csomó új dalt, meg mesélt a vele azóta történtekről. Hogy meghalt a testvére és ezért feleségével visszaköltözött szülőfalujába, hogy édesanyja ne maradjon egyedül. Teljesen új életet kell kezdenie, a helyi iskolában éneket tanít, elkezdte a levelező egyetem második évfolyamát, közben néha koncertezik, második helyezett lett egy torokhangú énekversenyen, stb. De a falusi élet nehéz, nagyon kevés a pénz, nehéz megélni.
Mikor zenélt és énekelt, mögötte nagy lánggal lobogott a tűz a kandallóban és érdekes fények vetültek arcára. Kíváncsian várom, mi vár ránk náluk…

Nem tudom mi lett a buli vége, mert eljöttem naplót írni. Majd holnap elmesélik fiataljaink, ha emlékeznek rá…

TOURBASA ALTAJKIJ ODUSSZEJA – BES ÖZÖK
Szeptember 7. (vasárnap)
Indulás előtt még gyorsan átrohantunk a szomszédos faluba Péterrel (a Petendi Szabóval), mert fotókat hozott tavalyi fotóalanyainak, Szergejnek, Lilitának. Aki örömmel fogadták a nem várt ajándékot. Nem szokása a fotográfusoknak visszatérni a „tett” helyszínére, ha mégis többségében megfeledkeznek ígéreteikről. Közben belefutottunk egy kanos bakkecskébe, aki nehezen akart velünk megbarátkozni.

Könnyű reggeli után nekiindultunk Artem klasszikus Zsigulijával az Áltájnak. Csak a legszükségesebbeket vittük magunkkal az elkövetkező 5 napra, a többi holminkat otthagytuk a túrabázison. Plóha és barátnője búcsúztatott bennünket. Útközben egy faluban találkoztunk Ivánnal, aki egy ismerősénél töltötte az éjszakát. Itt nagy morfondírozás indult, mert már hatan voltunk a Zsigulira. Aztán begyömöszköltük magunkat és elindultunk. Artem 3 órányira jósolta a 150 kilométernyi utat, amelynek nagy részét nem főúton, hanem hegyi köves utakon kell megtenni. Közeben azt nem árt hozzátenni, hogy tegnap óta masszívan esik az őszi eső és minden nedves. Tavaly ilyenkor kellemes nyárvégi melegben, egy szál pólóban mászkáltunk a tájban. Mostanra, kb. itt tartózkodásunk idejére hasonlót ígérnek. Ez nem túl jó jel.
Már abban a hitben leledzettünk, hogy haladunk Artem szülőfaluja felé, mikor egyszer csak egy földútra kanyarodott a Zsiguli. Kiderült, hogy Iván tud egy helyet, ami kis letérővel elérhető és indiai életmódra berendezkedett oroszok élnek. Egy idő után nem mertünk a gödrökben felgyülemlett, ismeretlen mélységű tócsák miatt továbbmenni, mert ugyan ösvény volt, de kocsi nagyon rég nem járhatta. Egyébként szinte háborítatlan, gyönyörű természeti közegbe hatoltunk be, majd miközben teljesen elázott a reggel óvatlanul felvett szandálcipőm, „indián pitik” tűntek fel a fák között. Elég gyorsan leesett, hogy Csaba (a Mészáros) kicsit félrefordította az esetet. Így lett az indiai életmódból indián. Ami már sokkal kevésbé tűnt érdekesnek. De már nem volt mit tenni, mert Iván kiabálni kezdett, amire egy egyáltalán nem indián formájú és öltözetű férfi jött ki elénk. Beinvitált és elmesélte történetüket. Régebben sokan voltak és kommunaszerűen élték az orosz indiánok életét, akikből mostanság is még vagy 50 ezer él az ország különböző szegleteiben. Ő már csak egyedül él itt. A többiek feladták, összevesztek. Elmondása szerint az volt az alapprobléma, hogy kommuna életmódot alakítottak ki, míg az indiánok életmódja vagyoni alapú. Fénykorukban igazi észak-amerikai indiánok is jártak náluk.


Aztán teával és finom lekvárral és erdei mézzel kínált, majd mondta, hogy menjünk ki a pitibe és szívjuk el a békepipát. A sátor kívül belül jól nézett ki, a lehető leghitelesebben volt berendezve, amit az is tovább hitelesített, hogy azért belül némi plusz fóliavédelem is volt az eső ellen, ami most épp esett. Elgondolkodtam azon, hogy mi a hitelesebb, a teljes autentikusság vagy a mai kor vívmányainak bevitele a hagyományos életmódba?


A békepipát hosszú beszélgetés követte, amelynek eredményeként erősen elcsúszott az Áltáj belső fele felé való haladásunk. Ráadásul Iván lekéste az arrafelé haladó egyetlen buszt, ezért kénytelenek voltunk a hátralévő 70-80 kilométert is négyesben tölteni a Zsiguliban, ami egy idő után elég kemény feladat volt. Letértünk a főútról és Artem elég rendes tempót diktált az út szakaszosan járhatóbb részeink. Voltak félelmeink megérkezésünket illetően, de aztán tovább romlott az út állapota, és már nem kellett tartanunk a gyors haladástól, de megmozdíthatatlan állapotban lévő tagjaink zsibbadása egyre kellemetlenebbé vált.


Artemék vidékére érve, egy hágónál megálltunk és vodkával áldoztunk a hegy szellemének a bebocsájtásért. Az áltájiak ezt mindig megteszik, most is állt ott egy másik kocsi is. Szalagokat kötnek a környező fákra és/vagy isznak ilyenkor. Én elhoztam emlékbe egy zöld követ, azt lehet, de akkor valamit ott kell hagyni cserébe. Csaba rögvest javasolta, hogy hagyjam ott a kamerát. Ma nagyon vicces kedvében volt, ahogy közelítettünk a „terep” felé.


Hét óra tájt érkeztünk Artemékhez (10 óra tájt indultunk), kissé megcsúszva. Közben – az előbb említett hágón való átkelés után – szomorúan konstatáltuk, hogy az errefelé már rendkívül látványos és változatos, szinte giccses hegyek északi lejtőjén hó van. Először csak a csúcsok táján, majd egyre lejjebb is. Arteméknál már a völgyben is, ugyan csak foltokban. Tegnap jött meg az első idei hó, mondta Artem. Nem szokott ilyen korán jönni, de most itt van. Persze mint táj, szép is volt a havas, de amint kiszálltunk a kocsiból és megcsípett bennünket a fagypont közeli hőmérséklet, ráéreztünk, hogy Szibériában vagyunk, ahol nagyon gyorsan változik az időjárás.


Artem mamája finom étellel fogadott bennünket. És még végére sem értünk a Artem trió turnéjáról készített turnéfilmnek, már elég határozott gesztusokban a „bányá”-ba parancsolt bennünket. Már házhoz való megérkezéskor láttuk, hogy erőteljesen füstöl a kéménye.
A bánya az orosz gőzfürdő, amely ugyan hasonló a szaunához, de ez 100%-os páratartalommal működik. Persze ennek is vannak repisebb változata, mint előző napi túraállomásunkon, de ez egy igazi népi bánya volt, amely belülről teljesen kormos. Nagy vaskályhát kell elképzelni, amin hatalmas lábosban víz melegszik és párolog, mellette egy másik dézsában kövek, amire a vizet lehet locsolni, a gőz fokozása végett. Aztán meg fém dézsák, lavórok, amelyben a fürdővizet lehet kikeverni, majd leguggolva fejünkre önteni. Na, azért ezt még gyakorolnunk kell, de kétségtelenül kellemes tisztálkodási és méregtelenítési forma.


Aztán naplóírás előtt még válogattam Artem MEDIAWAVE-n készített fotóiból. Majd otthon felrakom az oldalunkra. Közben Péter (a Petendi Szabó) kiválogatta a naplóhoz csatolandó képeket. Pusi már egy órája horkol, hiába nehéz volt tegnapi éjszaka, ma az átlagoshoz képest többet tudunk aludni. Holnap birkavágás és helyi énekesek meghallgatása a téma. De Artem már érkezésünkkor mutatott egy csomó helyi és tuvai együttestől felvételeket. Nagyon érdekes zenék voltak, ugyanis mindegyik a zenei hagyományukból indul ki, de már modern köntösben tálalja a muzsikát…